I. rész

“A szemérem elleni bűncselekményekkel s az ezekre vonatkozó jogszabályok analízisével foglalkozó jogász helyzete erősen hasonlít ahhoz a természet-tudóséhoz, ki a bűzhödt mocsarak faunájának vagy flórájának tanulmányozását s ezek törvényeinek felkutatását és ismertetését tűzi ki feladatául. Ott is, itt is szenny az, amiben dolgozik, s szinte állandóan le kell küzdenie az undor érzését, hogy vissza ne forduljon vizsgálódásainak területéről. Ám amint a tudományos búvárkodás szenvedélye erőt ad a természet kutatójának, oly dolgokkal való foglalkozáshoz, amelyeket más messze elkerül, éppúgy a jogászt is hasonló érzés sarkallja, midőn a szexuális bűncselekmények matériáját ragadja meg.”

(Angyal Pál)¹ .

Előszó

Az Országgyűlés 1997. július 8-án elfogadta a Büntető Törvénykönyv módosításáról szóló 1997. évi LXXIII. törvényt, amely a benne foglalt változtatások mennyiségére² tekintettel joggal nevezhető az 1978. évi IV. törvény ( a továbbiakban: Btk.) novellájának. E törvény jelentős mértékben modifikálta a Btk. Általános részét a büntetések és a büntetések kiszabásával kapcsolatban, valamint új Különös Részi tényállásokat konstruált (pl. bűnszervezet létrehozása, mint sui generis delictum³), továbbá számos változtatást eszközölt.

A módosításokkal összefüggésben a legnagyobb visszhangot a közvéleményben egyes nemi erkölcs elleni bűncselekmények újrakodifikálása váltotta ki. Ennek következtében pl. az erőszakos közösülés bűntettét – a korábbi szabályozástól eltérően – mind házassági életközösségen kívül, mind azon belül, akár nő, akár férfi sérelmére el lehet követni.

E tanulmány célja, hogy bemutassa e delictumot történeti fejlődésében, kriminológiai megközelítésben és dogmatikájában, valamint – különös tekintettel az inkriminált módosításra – felhívja a figyelmet az új tényállás vonatkozásában felmerülő elméleti és gyakorlati problémákra, megvizsgálja, ad absordum megkérdőjelezze e bűncselekmény megváltoztatásának megalapozottságát.

Mielőtt górcső alá venném e kérdéskört, vizsgáljuk meg mi lehet az oka annak, hogy a módosított tényállás laikus és szakmai körökben egyaránt kitüntető figyelmet érdemel? Miért fordulhat elő, hogy hazánkban e magatartás szankcionálása a közvéleményt meglehetősen foglalkoztatja és megosztja?

Jelen esetben a törvény egy olyan kérdést közelít meg a büntetőjog oldaláról, amely évezredek óta a privát szféra legintimebb részéhez tartozik. Egy esetleges büntető eljárás olyan beavatkozást jelenthet egy család életébe, ami talán lényegesen fontosabb jogvédte érdeket sért, mint az az emberi jog, amelynek biztosítására e törvényt most életre hívta a jogalkotó.

Az új tényállás legfőbb célja volt, hogy az eddig létező diszkriminációt megszüntesse. Ennek a módosítás maradéktalanul eleget tett, mivel a passzív alany körében két megkötés maradt: élő személy és a tettestől eltérő nemű legyen; a cselekmény pedig – mint említettem – házassági életközösségen kívül és belül egyaránt elkövethető. A miniszteri indokolás ehhez a következőket fűzi hozzá: “a házastársak a házasságkötéssel nem mondanak le teljesen szexuális önrendelkezési jogukról, a házasságkötés ténye nem jogosítja fel egyik felet sem arra, hogy szexuális érintkezést a másik fél akarata ellenére, a házastársnak lelki és sokszor fizikai gyötrelmet előidéző módon gyakorolja.” ⁴

A büntető anyagi jog területén általános tendenciaként érvényesül, hogy a törvényhozás csak valamely cselekmény tömegessé válása esetén reagál a negatív folyamatokra. Másképpen kifejezve: a jogalkotásban érvényesül az úgynevezett “rabló-pandúr effektus”⁵, vagyis az előbbi mindig egy lépéssel előbbre jár az utóbbinál. Ez esetben azonban a fenti irányzat megdőlni látszik, mivel az erőszakos közösülések száma az összbűncselekményekhez képest nem számottevő, ezen belül a házasságon kívüli nemi erőszak – megítélésem szerint – elhanyagolható, de legalábbis többnyire latens marad. Kizártnak tartom tehát, hogy a törvénymódosításból kifolyólag az ilyen ügyek bírói szakban jelentős arányt képviseljenek. (Okkal-joggal merülhet fel a kérdés: vajon ténylegesen mi indukálhatta a jogalkotót, hogy e tényállást újrafogalmazza? Társadalmi szükségszerűség? Kétlem. Egyébként is: milyen házassági életközösség az, ahol az erőszak felmerülhet?)

1998-ban az ismertté vált bűncselekmények száma 600.621 volt. Ebből a házasság, a család, az ifjúság és a nemi erkölcs elleni bűncselekmények 0,76%-ot képeztek (4.589 bűncselekmény). E fejezeten belül az erőszakos közösülések aránya – az összbűncselekményekhez képest – 0,06%-ot (346 bűncselekmény) tett ki. 1999. I. félévében az ismertté vált bűncselekmények száma 247.307 volt, ez 1998. I. félévéhez képest 27,6%-os csökkenést mutat. Noha a Btk. XIV. fejezetébe felvett delictumok mértéke a bázisidőszakhoz képest 5,1%-os csökkenést mutat (2245 ügy) és ehhez képest az erőszakos közösülések 9,1%-kal növekedtek, arányuk továbbra is csekély, nem egész 0,07%.⁶

További probléma, hogy e magatartás büntetendővé nyilvánítása azzal a veszéllyel is járhat, hogy a megromlott házastársi viszonyban az egyik fél a másik terhére visszaél a törvény adta lehetőséggel. Az új törvény ugyanis a házasságok felbontása esetében igen komoly eszközt ad a házastársak kezébe. Olyan eszközt, amellyel a lakáshasználati, gyermek-elhelyezési perekben az ellenérdekű féllel szemben folyamatban levő bűntető eljárásra hivatkozva a bíróság a nem kívánt partner lakáshasználati jogát megszüntetheti, vagy gyermeke láthatását, szülői felügyeleti jogát megvonhatja. l

Arra nincs adat, hogy eddig hány nőt érintett a házasságon belüli nemi erőszak problémája, hiszen szankcionáltság hiányában ez rejtve maradt a hatóságok előtt. Azonban tény, hogy elenyésző volt azon ügyek száma, amelyekben a feleség feljelentéssel élt férje ellen könnyű testi sértés elkövetése miatt, holott ez a lehetőség idáig is rendelkezésre állt volna. Ebből azt a következtetést vonom le, hogy azon családokban, ahol az erőszak állandósuló jelenség, az új tényállás vajmi kevés védelmet nyújt.

1998-ban 317 129 ismert természetes személy sérelmére követtek el bűncselekményt, ez a természetes személyek sérelmére elkövetett delictumok 76,7%-a. Ebből a nők aránya 25,7% (106.211 sértett). A bűncselekmény-főcsoportok szerinti megoszlásban (férfi és nő együtt) személy elleni bűncselekményeket 13245 sértett sérelmére követtek el (3,2%), a Btk. XIV. fejezet vonatkozásában ez az adat 0,4% (1 511 sértett). 1999. I. félévében az ismert természetes személyek sérelmére elkövetett bűncselekmények aránya (146.801 bűncselekmény) a természetes személyek sérelmére elkövetett büntetendő cselekmények 92,2%-át képezték, ebből a nők aránya 34,4% volt. Ez az arány bűncselekmény-főcsoportok szerinti megoszlásban 4,0%, a Btk. XIV. fejezete tekintetében 0,4% volt.⁷

Említést érdemel egy nem elhanyagolható nehézség is, ami az új szabályozással kapcsolatban felmerül. Ez pedig nem más, mint a bizonyíthatóság kérdése. A javaslat parlamenti vitája során a felszólalók közül többen felvetették, hogy azért sem célszerű a tényállást megváltoztatni, mivel e bűncselekmény bizonyíthatósága – ebben a formában – szinte megoldhatatlan. Osztom nézetüket.

A magyar büntetőeljárás magáévá teszi az in dubio pro reo⁸ elvét, azaz a minden kétséget kizáróan nem bizonyított tényt nem lehet a terhelt terhére értékelni.⁹ E bűncselekmény megítélésénél – mivel a legszorosabb férfi-nő kapcsolatról van szó – rendkívüli körültekintéssel kell vizsgálni a sértetti közrehatás kérdését. Házassági életközösségen belül roppant körülményes lesz kimutatni a nemi erőszak tényét. Szinte megoldhatatlan probléma elé állítja a bíróságot az is, hogy miképpen ítélje meg konkrét ügyben az elkövetéshez szükséges erőszak mértékét. Főszabályként az erőszakos közösülés akkor állapítható meg, ha az elkövető akaratot megtörő, lenyűgöző erőszakot fejt ki a sértett irányába (vis absoluta), továbbá a tényállásszerűséghez sine qua non¹⁰ a sértett komoly ellenállása. Vajon milyen mérték alapján fog eldőlni, hogy az adott ügyben a házas felek között – szexuális szokásaikat is figyelembe véve – mikor akaratot megtörő az erőszak és mikor komoly az ellenállás? Mivel az ilyen ügyekben többnyire egy állítás és egy tagadás áll szemben egymással, nehéz lesz e kérdést dűlőre vinni.

Az erőszakos közösülés magánindítványra büntetendő¹¹ azonban amennyiben az arra jogosult azt - joghatályosan - előterjesztette, a továbbiakban az ügy ura a nyomozó hatóság, illetve az ügyész. Ebből eredően tevékeny megbánás esetében sem áll módjában a sértettnek, hogy az elkövetőnek, pl. férjének megbocsásson. Egyetlen - nem kellően megfontolt - lépés és családok mehetnek tönkre. Érdemes azon is elgondolkodni, hogy a jogalkotó vajon milyen megfontolásból helyzete hatályon kívül a korábban meglévő speciális tüntethetőséget megszüntető okot, amely szerint, ha a tettes és a sértett az első fokú bíróság ítéletének meghozatala előtt házasságot köt, a büntetés az alapesetben és a minősített esetek egy részében korlátlanul enyhíthető¹² volt. E rendelkezés eltörlése kizárta az érintett megbocsátásához fűződő és az elkövetőt érintő kedvezményt.

Megannyi felvetés, kérdés, amely feleletre vár és amelyre a közelmúlt és a nem túl távoli jövő bírói gyakorlata, illetve a nyomozó hatóságok tapasztalatai alapján adható válasz, ha lesz ilyen egyáltalán. E tanulmány keretén belül szándékomban áll ezt is megvilágítani.